Minnesotai kirándulás

Legközelebb Minnesotaba utazunk és ismerjük meg egy kisváros lakóinak hétköznapjait és rendkívüli eseményeit. Addig is míg elkészül egy képes ízelítőt láthattok. 

 

 

 

 

 

 

 

 

A pékség folytatása

A pékség folytatását és egyben befejezését olvashatjátok máris.

Sarlotte a csendes cukrászda egyik sarkában ül az öblös karosszékben. Gipszes lába egy sámlin pihen. A reggelijét fogyasztja. Anyja és Nicolas egész reggel furcsán viselkedtek. Nagyon sokat nevettek és mézes-mázosan beszéltek vele. A szomszéd asztalnál terítették ki a szövetmintákat, amelyekből majd a karosszékek és bárszékek huzata lesz. Most a padláson vannak, és a romokat szemlélik, milyen ütemben lehetne haladni. Megrendelték a hajópadlót és Nicolas már a berendezést is kiválasztotta a katalógusból. Ezt délután tervezik megrendelni. 

- Menjünk le az üzembe. Készítek valami harapnivalót – ajánlja Nicolas.

- Mi lesz Sarlotte-val? – aggodalmaskodik Agnese.

- Ha valamire szüksége lesz, szól Alessie-nek, ő pedig nekünk.

- Neki is kell hoznunk ebédet. Észre sem vettem, hogy már ennyi az idő.

- Mondtam, hogy jól tudunk együtt dolgozni.

- Ez sem tart örökké – sóhajtja Agnese.

- Ki kell találnom mit alakítassak át még, hogy tovább együtt dolgozhassunk – morfondírozik Nicolas.

- Most úgyis lesz egy csomó elintéznivalód a pékségben.

- Á, az nem nagy munka.

- De nem hiányzik a tésztagyúrás, a tortakészítés? – kérdezi Agnese lent a műhelyben, kezében egy szendviccsel.

- Néha nagyon hiányzik. Más napokon nem annyira. Mindig a fizikai munka vonzott nem az irodai, ezért is van asszisztensem.

- Tudom Veronique, nagyon kedves asszony – mosolyodik el Agnese az idős asszonyra gondolva. – Már nem sokáig bírja ezt a hajtást, legalábbis legutóbb ezt mondta nekem.

- Akkor neked többet elárul, mint nekem – mosolyog Nicolas.

- Menjünk vissza, már Sarlotte is biztosan megéhezett. Valamit ki kell találnom, nem ülhet egésznap a cukrászdában.

- Nem, holnap a pékségben fog – nevet fel hangosan Nicolas.

-Jaj, te… - böki oldalba könyökével Nicolast nevetve.

Gyorsan telnek a napok. A munkások jönnek-mennek. Szállítmány érkezik az üzembe, a borbárnak. Mindenki be van fogva a munkára. Az üzletbe egyre több turista érkezik, ki kell bővítenie a személyzetet. A hét végére pihenőt rendel el magának és Agnese-nek is, hogy több időt tudjon együtt tölteni Sarlotte-val.

- A hétvégén nem kell dolgoznod, annyira hajtod magad, hogy Sarlotte-ra nem is marad időd.

- Akkor végre ki tudom pihenni magam. Az anyám megígérte, hogy elviszi hétvégére. Így mindent el tudok intézni, ami hét közben elmaradt.

-Ó, hát nem gondoltam, hogy Sarlotte nem veled lesz.

- Miért?

- Elmegyek a család szőlőbirtokára és hát…

- Igen?

- Eljönnél velem?

- Ne haragudj, de… tudod, hogy milyen botrányt csinálna a férjem, ha kiderülne.

- Az ég áldjon meg! Ő már nem is a férjed, semmi köze hozzá, hogy mit csinálsz és kivel barátkozol! Vagy te nem így látod? - fakad ki Nicolas.

- De igazad van. Ah – hangos sóhaj kíséretében egyezik bele a meghívásba.

- Szuper, akkor szombaton reggel érted megyek – lelkesedik, mint egy kisfiú.

3. fejezet

Csendesen, gondolataikba merülve utaznak a szőlőbirtok felé. Nicolas régi renaultja szinte magától szeli az utat. Régen járt már erre, csak az utóbbi időben szokott rá ismét, hogy e ház falai között keressen menedéket, kérjen tanácsot.

Lassan végig gördülnek a sarjadó szőlősorok között, míg előtűnik az egyszintes fehérre meszelt ház. A zöldellő dús fűben parkoló autóból izgatottan szállnak ki. Izgatottak a hely miatt, a kettesben töltendő hétvége miatt, a kialakult helyzet miatt. 

Egyikük sem gondolta, hogy ez a meghívás ilyen hatással lesz rájuk. Ezért is nem szóltak egymáshoz az úton. Nicolas gyötrődött, hogy jól tette-e, hogy meghívta Agnese-t. Nem tudta rendesen kifejezni érzelmeit, bár a nő szerint vicces volt és kedves. De nem tudta, hogy ez elég-e ahhoz, amit ő érez. Hogy mit érez? Azt pontosan még ő maga sem tudta, de a hétvége fényt derít rá.

Agnese félt, jól vagy rosszul tette, hogy igent mondott erre a hétvégére, amit csak kettesben fognak eltölteni egy szőlő bírtok közepén. Álmában sem gondolta volna, hogy Nicolasnak tetszik, mint nő. Inkább csak egy barátnak hitte magát. Két évvel ezelőtti együtt dolgozásuk alkalmával nagyon jóban lettek. De annak már két éve. Igaz azóta is rendszeresen beszélnek egymással, mégsem töltöttek együtt öt percnél többet. Akkor ennél a munkánál miért érzi, azt, hogy valami különleges is fog történni. Félt, hogyan fogja kezelni a dolgot Paul, ha megtudja mi történt. Na de még nem történt semmi, nincs mitől félni. 

- Meg is érkeztünk - nyitja ki az ajtót Agnese-nek Nicolas.

- Egyszerűen lenyűgöző ez a hely - ámuldozik Agnese.

- Talán menjünk beljebb, nézz körül ott is - invitálja Nicolas.

Kezébe veszi a két sporttáskát és hosszú lépteivel az ajtónál terem. Előre engedi Agnese-t, hogy az a csodálkozástól ámulva dicsérje a házat.

- Ez pont olyan, mint a nagymamám háza volt. Régi tűzhely, még kandalló is van - néz a konyhával szemben lévő falra.

- Igen nem változtattunk a bútorokon, csak felújítottuk és ugyanolyan, mint amikor megépítették a házat - világosítja fel Nicolas.

- Ezek a levendula mintás csészék és tányérok - simítja végig a porcelánon a kezét. - És a halvány mintával nyomott bútorhuzat - tört ki belőle a lakberendezői lelkesedés.

- Látom, nagyon szereted a régi dolgokat - nevet vele Nicolas.

- Imádom őket! Nagyon köszönöm, hogy elhívtál ide - öleli át a mellette álló férfit. 

Könnyedén simulnak egymás karjaiba. Nicolas karjai a hátára simulnak, úgy húzza közelebb magához és szippant bele sampon illatú hajába. Agnese Nicolas mellkasára hajtja a fejét és mosolyog. Szíve izgatottan dübörög.

- Megmutatom a szobádat, el leszel ájulva tőle - bontakozik ki az ölelésből Nicolas.

- Már alig várom - zavarodottan simít végig Nicolas karján.

A bejárattal szemben keskeny csigalépcső vezet az emeletre. Fönt két szoba helyezkedik el egymás mellet nagyszerű kilátással a szőlő ültetvényre. A másik oldalon a régi stílust idéző fürdőszoba.

Agnese halk sikítást hallat, amikor meglátja baldachinos ágyát és a vanília színű bútorokat, az ágy előtt fekvő vastag kézzel szőtt szőnyeget.

- Tudtam, hogy tetszeni fog - mulat rajta Nicolas.

Mosolyognak, így állnak egy röpke pillanatig egymással szemben. Pár szempilla rebegtetés után Agnese megszólal.

- Most mutasd a te szobádat is.

- Itt van a tied mellet - engedi előre.

Alacsony mennyezetű sötét bútorokkal, világos kiegészítőkkel berendezett szoba. Az ágy egyszemélyes. A szófa kényelmetlennek tűnik. Agnese egy pillanat alatt körbenéz és kijelenti:

- Az enyém szebb és kényelmesebb is. Most pedig felfrissítem magam az ebéd előtt - évődik vele Agnese.

Nicolas visszamosolyog és lemegy, hogy előkészítse a meglepetés ebédet. Még tegnap készíttetett Elsaval egy s mást. Ratatouille szendvics és moelleux au chocolat. A szikrázó napsütésben csillognak az evőeszközök és a kristálypoharak. Ugyanis a bejárat mellett elhelyezett asztalnál várja amíg Agnese lefárad az emeletről. 

- Ó, ez isteni finom - dicséri Agnese a sűrű zöldséges szendvicset.

- Elsaval csomagoltattam párat és még nem is kóstoltad a csokoládétortát.

- Még az is? Már egy falatot sem tudok lenyelni.

- Hadd töltsek egy kis bort. Hmm?

- Jöhet - nyújtja a kristálypoharat Nicolasnak.

- Ebből a földből való bársonyos bor - tölti a poharába a szerelemmel színezett habzó bort a poharakba.

-  Huh! Nagyon ízletes.

- Csak vigyázz nehogy megártson - emeli a szájához a poharat.

- Egy pohár még sosem ártott meg.

- Na de délbe már borozni - csóválja a fejét Nicolas.

- Te most csak ugratsz, mi? - veszi fel a poharát ő is. 

   A délutánt munkával töltötték. A kandalló előtti asztalt félretolták és a vastag szőnyegen kiterített tervek között hevernek egymás mellett. A háttérből halk zene szól. Nicolas az ujjaival dobolja a ritmust a papíron. Hirtelen ötlettől vezérelve feláll, felhangosítja Carolina Costa népszerű számánál és kezét nyújtja Agnese felé.

- Gyere - szólítója gyengéden.

Agnese válaszul felé nyújtja kezét és felhúzódzkodik. Nicolas jobb kezét a derekára csúsztatva, a balal Agnese kezét fogja és ritmusra mozognak. Pár lépés után a zene átvált lassú lírára. Még közelebb húzódnak egymáshoz. Centiméterek választják csak el arcukat egymástól. Csillogó tekintettel figyelik egymás rezdüléseit. Nicolas egyre közelebb és közelebb húzódik Agnese-hez, mígnem ajkuk összeér. Csillogó tekintetük-szemhéjuk alól sugárzik tovább. Forró csókjuk izgalommal tölti el őket. Minél mélyebben hatolnak egymásba, annál jobban fokozzák izgatottságukat. Agnese-t elönti a forró vágy, még ragaszkodóbban vonja magához Nicolast.

- Már régen megakartam ezt tenni – suttogja fülébe a férfi.

- Miért vártál eddig? – néz fel rá Agnese.

- Talán csak féltem az elutasítástól – vallja Nicolas, ahogy közben még mindig egymást ölelve lassan mozognak a zene ütemére.

- Én is féltem.

- Mitől?

- Hogy mi fog történni itt.

- És félelmetes, ami történik? – néz rá kérdően Nicolas.

- Egyáltalán nem, sőt…

- Hmm?

- Egész kellemes, főleg így – simul még közelebb Nicolashoz.

A számnak már rég vége, de ők még mindig egymásba gabalyodva lassan táncolnak, és közben szenvedélyesen csókolóznak.

Végre lassan kibontakoznak a csókos ölelésből és szótlanul a csigalépcső felé araszolnak, hogy fent folytathassák, amit itt elkezdtek, még mielőtt a pillanat elszállna. Egymás kezét fogfa lépnek Agnese szobájába, amikor Nicolas azonnal maga felé fordítja, és újra csókolja. Csókolja az ajkát, a szemét, a nyakát. Agnese bőre felforrósodik Nicolas érintésétől és ez halk sóhajt csalogat elő bensője mélyéről. Milyen rég érezte magát ennyire kívánatosnak és milyen rég kívánt ennyire férfit. Kezével kifejezésre is juttatja érzéseit, ahogy megszabadítja ingétől és kicsatolja az övét. 

Nicolas eszét vette Agnese friss tavaszi szellőre emlékeztető illata és édes ajka. Milyen finom és telt, szinte csalogatja a csókra. Miért nem vette észre előbb? Gondolati ide-oda csapongnak a képzelet, a valóság és a múlt között. Milyen régen volt már nővel, az idejét sem tudja. De most ez más, nem csak a szex, hanem más is vonzza Agnese-ben. Az édes ajka elvonja a figyelmét minden másról, nem tud tisztán gondolkodni, de nem is akar. Csak és kizárólag Agnese-re akar figyelni. Kényeztetni, szeretni, kielégíteni szeretné. Megszabadítja az útját álló ruhaneműktől, amit szanaszét szór a szobában. Óvatosan az ágyra dönti, miközben fölé kerekedik. Csókokkal borítja Agnese forró testének minden négyzetcentiméterét. Agnese fel s, ledobálja a testét, már alig bírja türtőztetni magát. Közelebb vonja Nicolast és a fülébe sugdossa édes kis képzeletét. Ettől már Nicolas sem bírja tovább finoman, de erőteljesen hatol belé és juttatja a csúcsra kedvesét. 

A sötét szobába csak a hold világa ad némi fényt. Agnese így is jól ki tudja venni Nicolas komoly, de nyugodt arckifejezését. Félre billenti fejét és szembenéz az őszinte sötét szemekkel.

- Most mihez kezdünk? - szegezi neki a kérdést Agnese.

- Mostantól együtt leszünk. Te, Sarlotte és én - feleli nyugodtan, mintha eddig ezen gondolkodott volna.

- És mi lesz Jean-Luc-kal?

- Már felnőtt és különben is ő győzködött, hogy lépjek már végre.

- Azt mondta, hogy itt ez a nő, miért nem próbálkozol nála? - képed el Agnese.

- Nem. Úgy fejezte ki magát, hogy találjak magamnak valakit, egy társat. Azt hiszem így mondta.

- Nagyon jól mondta, túlságosan sokáig voltál egyedül - simít végig a férfi arcán.

- Nagyon szerettem a feleségemet, és még mindig szeretem. Már ne haragudj, de így érzek iránta – mentegetőzik.

- Nem haragszom - feleli. - Tudnál szeretni mellette minket is Sarlotte-val? 

Nicolas felül az ágyban, maga mellé vonja Agnese-t, és átkarolja.

- Szeretni tudnálak benneteket, ha ti is szerettek engem.

Agnese feltérdel Nicolas elé és két kezébe fogja az arcát, úgy válaszol.

- Igen szeretlek és Sarlotte is nagyon jó véleménnyel van rólad, mióta az almatortát kapta - nevetve csókolja a férfit, akit szeret. 

Összefonódik alig csillapodott testük, hogy újra és újra átélhessék a szerelemmel olyannyira összekapcsolódó vágyukat.

Gyorsan röppent el a hétvége. A kilátásból alig láttak valamit. Csak a reggelihez és a korai vacsorához hagyták el a szobát, hogy energiát gyűjtsenek a következő órákhoz. 

Vasárnap este könnyedén lépik át a pékség küszöbét. Mindenkinek feltűnik vidámságuk és összekulcsolódott kezük. Az üzemben Alfredo Nicolas felé kacsint, Jean-Luc pedig a hüvelykujját emelve a magasba int feléjük. Mindenki nagyszerűen érzi magát, ezért Nicolas középre áll, maga mellé vonja Agnese-t és így szól.

- Mindenkit szeretnék meghívni a birtokra, egy partira. Na, ne gondoljatok nagy dologra csak egy kis bulira - járatja körbe a tekintetét barátain és munkatársain.

- Mindenki nevében mondhatom, hogy nagyon örülünk kettőtöknek és elfogadjuk a meghívást - válaszol elégedetten Alfredo.

Sorra jönnek és gratulálnak, de mihez is? Szépen visszatérnek a munkájukhoz. Nicolas és Agnese felmennek a padlásra megtekinteni hogyan áll a borbár. Csillog, villog a padló, a csempe és a pult. A kandallón dolgoznak, és a bőrfotelokat rendezgetik éppen.

- Nagyszerű lesz egy hűvös téli estén itt iszogatni - karolja át Agnese-t Nicolas.

- Én otthon a kandalló előtt szeretnék ülni egy hűvös téli estén - válaszol Agnese.

- És hol lenne ez az otthon, mert ezt még nem beszéltük meg – szembefordulva öleli át Nicolas.

- Mi lenne, ha a birtokon laknánk? Teljesen megfelel minden igénynek és nincs is messze a várostól – félve veti fel ötletét Agnese.

- Ez… ez nem is olyan rossz ötlet, sőt kitűnő ötlet - csókolja kedvesét Nicolas. 

Két héttel később a borbár megnyitója után megelégedésükre kiköltöznek a birtokra. Agnese innen is el tudja látni a munkáját. Nicolas pedig minden reggel iskolába tudja majd vinni Sarlotte-t, aki kitörő örömmel fogadta együtt létüket. Agnese legnagyobb csodálatára Paul sem tett megjegyzést kapcsolatára. 

VÉGE 

 

 

A pékség

Elkészült a következő novella. Fogadjátok szeretettel. 

A pékség

Kora hajnalban, amikor a város még az igazak álmát alussza Nicolas frissen és üdén lép ki a lakásából és pár emelettel lejjebb kinyitja pékségének hátsó ajtaját. Elsa a főcukrásza és Alfredo a pék már kinn toporognak a hűvös, de üde tavaszi hajnalban.

- Na, végre! – kiált fel Alfredo. – Már azt hittük senki nem enged be minket ma reggel!

- Itt vagyok, Jaen-Luc-ot nem tudom hol lehet! – válaszol ingerülten Nicolas.

- Jól van fiuk, ne morogjatok már korán reggel! Készüljünk fel inkább a reggeli rohamra – próbálja menteni a menthetőt Elsa.

Elsa és Alfredo együtt kerültek a pékségbe, még amikor Nicolas kisfiú volt. A pékség, vagyis ahogy Aix-en-Provence-ben ismerik Cuire Lavande „levendulás süti” régi családi vállalkozás, több mint három generáción keresztül öröklődött már az üzlet. A Cuire Lavande-t Nicolas dédapja alapította az 1900-as évek elején. Egyszerű hagyományos helyi termékeket készítettek. Lassan fejlődött és alakult át évtizedeken keresztül, autentikus francia pékárut és süteményeket kínáló látványpékséggel felszerelt üzletté. Két emeletén pékség, cukrászda, található. Kapható itt az egyszerű kovászos parasztkenyértől kezdve az áfonyás galette-ig minden. A franciák pitéjét omlós tésztából készítik a tölteléke pedig sós és édes változatban is kapható. Rusztikus, látványos és nagyon finom, ez az, ami kell a pékségnek. Kávé és tea különlegességek Brazíliából, Olaszországból és Bécsből. A világ minden tájáról szerzi be az alapanyagait, mint például belga, és svájci csokoládét, friss francia vajat, görög pisztáciát, tahiti vaníliát, ami a kedvence. Kötelességének érzi, hogy az ősi családi recepteket ötvözze a mai kor fejlett technikájával és kinézetével. Igaz nem akar gourmet konyhát kialakítani. Azért ne gondoljuk, hogy nem lehet nála kapni isteni finom mille-feuille-t, emeletes krémest. A leveles tészta közé habzsákból adagolják a különböző krémeket. Vagy éppen tipikus Aix-en-Provence-i calisson-t (kandírozott gyümölccsel, mandulapasztával).

Mára már kinőtte az eredeti helyet a pékség miután megnyitotta Nicolas a cukrászdát is. Ez volt az első lépés a fejlődés útján. Ezért vásárolt meg a forgalmas turisták által is látogatott Cours Mirabeau sétányon egy több szintes épületegyüttest. Az alagsort alakították ki a műhelynek, ahol a remekművek készülnek. A földszinten kapott helyet a pékség ahol reggelizni, ebédelni és akár vacsorázni is lehet. Látvány sarkot is berendeztek, ahol minden délelőtt és délután egy-egy pék mutatja be szaktudását. Az emeleten a cukrászda fiatalos, lendületes stílusban berendezett kedves kis zug lett a városban. Padlásteret szeretné átalakítani borbárrá a helyi termelők nagy örömére.

Fiával a szomszédos saroképületen osztoznia kénytelen, ami két emeletből áll. Megfelel minden igényüknek. Külön konyha, fürdő két-két szobával. Legénylakások?

Reggeli kávéjuk után gyakorlott mozdulatokkal Nicolas nekilát a barátai segítségével a reggeli csúcsforgalomra előkészíteni a megszokott termékeket. A hatalmas helyiség két részre van osztva, egyik a pékséget látja el, a másik a cukrászdát. Több mint harmincan dolgoznak összesen a boltban. Itt mindenki tudja kinek mi a feladat.  Lassan szállingóznak az alkalmazottak, csak egy-egy bonjuor hagyja el ajkukat a munka közben. A helyiséget kezdi betölteni az élesztővel keveredett sütemények illata, mely nem hiányozhat egy igazi pékségből.

Nevetgélve lép be a hátsó ajtón Jean-Luc és Alessia a legfrissebb alkalmazott.

- Ne kelts feltűnést, azonnal láss munkához! – Figyelmezteti a fiút Elsa, aki más sokszor megvédte apja haragjától.

- Jól van, igyekszem – kacsint Alessia-ra – még találkozunk.

- Nem szeretném, ha ennek a lánynak is elcsavarnád a fejét – förmed rá apja köszönés helyett.

- Mi közöd van neked ehhez – támad máris vissza Jean-Luc.

Alessia jobbnak látja elhagyni a terepet. Kötényt köt, és az eladótérbe indul törlőkendővel a kezében, hogy minden ragyogjon mire fél óra múlva nyitnak.

Jaen-Luc nagyon nehéz eset, igaz ő is kitanulta a pékszakmát és fantasztikus remekeket készít, de valahogy nem az erőssége a pontosság. Apjával Nicolassal minden nap veszekednek ezen és még sok egyéb máson. Itt nem mondható el, hogy nem esett messze az alma a fájától, mivel két különbözőbb embert még nem hordott hátán a föld, úgy hogy vér a vérből származnak.

Nicolas nyugodt természetét nagyanyjától örökölte, sötétszürke szemét és éjfekete haját pedig a dédapjától. A pékáruk és cukrászsütemények készítését már az anyatejjel szívta magába. Öt évesen saját kenyérfélét álmodott meg, amit anyja segítségével meg is valósított. Gyönyörű izmos alkatú férfivá érett - a lisztes zsákok cipelésétől és a tésztagyúrástól. Ezzel sok lány szívét megbolondította. De ez is csak addig tartott, míg meg nem ismerte Linette-t. Azután csak Ő számított. Most viszont, ismét összesúgnak a nők, asszonyok, még a tinédzserek is a háta mögött, vagy nyíltan kihívóan viselkednek vele. Nicolas sosem tudja hányadán áll a nőkkel, kicsit elvontnak tűnnek számára. Egyedül a birodalmában, a pékségben tudja kezelni őket, - hát persze ott ő az úr.

Jean-Luc mindenben az apja ellentettje, ugyanúgy külsőleg, mint belsőleg. Nyughatatlan természet, egy percig nem tud összpontosítani. Sürgető természetéből fakadóan senki sem gondolta volna, hogy a keze közül kész remekművek kerülnek ki. A vendégek mégis imádják. Úgy ahogy a lányok bolondulnak vonzó alkatához, amit gátlástalanul ki is használ minden adandó alkalommal. Világos szinte szőke hullámos haja eltakarja magas homlokát, mélyen ülő hűvös türkiz szemét. Magas, izmos testére sok időt fordít a munka rovására.

Ezért tetszett meg Alessiea-nak is az első percben, ahogy beállt dolgozni a város legmenőbb boltjába. Gyerekkorától álmodott arról, hogy itt dolgozzon és őt is megbecsülés övezze a városban, mint másokat, akik itt tesznek-vesznek reggeltől késő estig. Jean-Luc már csak a ráadás álmai megvalósulásához.

Kígyózó sor várja az ismerős ajtócsengettyű hangját, ami egyenesen a pékség mennyországba vezeti a vásárlókat. A reggeliért betérők között van, aki elviszi magával az éppen kisült croissant, vagy kivárja, amíg helyhez jut, és itt fogyasztja el a nap legfontosabb étkezését. Kedvére válogathat a szemrevaló tarte flambée-k - egyszerű tűzön sült lángos -, a pissaladière-t apró falatnyi pizza alapszósz nélkül kínálva. Addig a reggelis étlapot nézegetik vagy ismerkednek a kínálattal, esetleg a tulajdonost keresik kutató tekintetükkel.

Ugyanis Nicolasnak mindenkihez van pár kedves szava, ha éppen az üzletben tartózkodik. Legtöbbször benéz ide és csak a roham után indul további teendői után. Nehezen tudja megszokni, vagy még máig sem szokta meg a hölgyek leplezetlen érdeklődését. Miután visszaköltözött a városba és kitudódott, hogy egyedül neveli a fiát még a kellettnél több figyelmet kapott. Ez mára mit sem változott, ugyanúgy bomlanak utána a nők. Feltehetően a könnyed, udvariasságnak köszönhetően és nem beszélve arról, hogy Nicolas igazi francia volt. Úgy értem, nem csak laza, magabiztos, vicces, hanem még jóképű is.

Nagyszerű családot és életet jelölt ki számára a sors. Gyerekkorában a pékségben mulatta az időt iskola előtt és utáni is, na meg a szünetekben. Már öt évesen tudta, hogy ő is pék lesz. Miután kijárta az iskolát és megtanulta a pék mesterség csínját-bínját Párizsban nekiállt cukrászkodni. Apja nem jó szemmel nézte, hogy ilyen messzire került fia a családtól. De Nicolasnak jót tett a távollét, megtanult önállóan dolgozni, élni. Kisebb amolyan le petit cukrászdákban sajátította el a francia kulináris élvezeteket. Itt ismerte meg a feleségét is, aki a tulajdonos lánya volt. Versengtek egymással mindenben. A sütésben, a díszítésben, a kiszolgálásban. Ez hozta össze őket. Szerelem fűszerezte a termékeiket, amelyeket kora hajnalban gyúrtak össze és sütöttek ki a vásárlóiknak.

Még ma sem fakult ki szerelme rég elvesztett felesége Linette iránt. Jaen-Luc-ot hagyta itt szeretett férjének, aki már születésekor szakaszott anyja volt. Linette volt a legeslegszebb kismama és a legboldogobb feleség a világon. Nicolas elhalmozta a szeretetével, a saját süteményeivel és kedvenc olívabogyós provence-i kenyerével is. Mézszínű haját lazán hátrafogta, hogy ne zavarjon a sütésnél. Mindig arról beszélt, hogy valószínű ez és ez a sütemény lesz a fia kedvence, mert az apjának is ez volt gyerekkorában. Látszott minden mozdulatukban, hogy összetartoznak. Hihetetlen összhangban dolgoztak együtt a konyhában. Nagyszerű életet rendeztek be maguknak Párizsban. Linette nem akarta magára hagyni a szüleit ezért ott maradtak és a cukrászda fölött kialakított két szobában éltek, amíg a tragédia be nem következett.

A csecsemő Jaen-Luc-kal a karján tért haza Aix-en-Provence-ba 22 évvel ezelőtt. A mai napig emlékszik anyja arcára, amikor megérkeztek. Anyja szinte repült eléjük a boldogságtól, hogy újra láthatja egyetlen fiát és unokáját. Apja már nem repesett ennyire az örömtől, még mindig neheztelt fiára, amiért Párizsba költözött. Más választása nem révén haza kellett jönnie, hogy fel tudja nevelni a fiát. Anyja vigyázott a csecsemőre, míg ő hajnaltól késő délutánig a pékségben dolgozott az apja mellett. Ezek az együtt töltött délelőttök lefárasztották mindkettőjüket. Apja nehezen bocsájt meg, hiába is próbálkozott bármivel az akkor huszonegy éves Nicolas. Az üzletbe fektette minden idejét, még Jean-Luc-al is egyre kevesebbet törődött. Nem hanyagolta el. Ő vitte az óvodába, iskolába, edzésre, szóval sok időt töltöttek együtt. Mégis a javát az anyja végezte. A csecsemőből iskolás lett, majd már majdnem felnőtt mikor belépett apjához a pékségbe. Ebben az időben betegedett meg Nicolas apja, aki egy éven belül el is távozott az élők sorából. Szegény anyja sem bírta tovább férje nélkül és utána ment még abban az évben.

A Cuire Lavande ma már a többszörösét éri, mint amikor apja ráhagyta a vállalkozás vezetését. Mindig mondogatta neki: Fiam, én már öreg vagyok modern üzletet vezetni és a pékségben sem tudok már órákig ácsorogni. Tegyél belátásod szerint, hiszen egyszer úgyis a tied lesz. Ezzel apja áldását adta Nicolasnak a felújításra és fejlesztésre.

Nicolas nehezen birkózott meg szülei elvesztése miatt érzett fájdalmával, ritkán, de előfordult, hogy Alfredo vitte haza a pub-ból, amikor a pohár fenekére nézett. Az egész világ súlyát cipelte a vállán ezekben az időkben. A pékség, a fia, a betegeskedő anyja. Egyszerűen túl kellett lennie rajta és ezen csakis a munka segítette át. Jean-Luc-nak is meg kellett birkóznia a nagyszülők hiányával. Nem volt rendes étel az asztalon, üres frizsider fogadta. A ruháikat a szomszédasszony mosta és vasalta nekik, persze nem ingyen. Minden nap kenyeret és pár croissant kapott cserébe. Most mind a ketten csak az üzlettel és a vendégekkel foglalkoznak. Jean-Luc is Párizsban szeretett volna tovább tanulni, de apja nem engedte el, ekkor kezdődtek közöttük a napi szintű veszekedések.

2. fejezet

A nap már felszárított minden harmatot és ragyogó fényességgel vonja be a kora reggel munkába induló emberek életét. A még csendes sétáló utcára nyíló Rue Mazarine mellékutcának keskeny lépcsőjén álmosságtól bódultan siet Agnese a kedvenc pékségébe, hogy reggelijét elfogyaszthassa mielőtt férje elhozza Sarlotte lányukat, aki nála töltötte az éjszakát. Agnese késő éjszakáig dolgozott egy dúsgazdag párizsi házaspárnak a nyaralóján. Agnese lakberendező, lelkesen végzi munkáját, még ha néha napokig kénytelen lányától távol lenni is. Férjével megegyeztek két évvel ezelőtti külön költözésükkor, hogy a lányukat egyetértésben fogják nevelni, hiába van más olyan dolog, amiben nem értenek egyet. Sarlotte lelkes, kíváncsi kilenc éves kislány, aki az osztálya egyik legjobb tanulója. Minden érdekli, anyja munkája, a szép színek, a furcsa tapintású anyagok, apja irodája, ahol kedvére számítógépezhet.

- Két baugette provencale szendvicsek kérnék egy kávéval és egy juice-t is - adja le a rendelést Agnese fél szemmel üres asztalt keresve.

- Máris hozom - lép mellé Nicolas.

- Hát itt vagy? - kérdi meglepetten Agnese amint észreveszi a férfit.

- Rád vártam, tudom, hogy minden reggel beugrasz.

- Mit szeretnél? - teszi fel következő megválaszolatlanul maradt kérdését Agnese.

- Máris szerzek egy asztalt nektek! A lányod nincs veled? Hogy is hívják? - faggatja Nicolas.

- Itt kellene már lennie, az apja hozza - néz körül ismét Agnese, amikor észreveszi Sarlotte-t az ajtóban.

- Már itt is van, és az asztalotok is - kíséri őket a helyükre.

- Egyébként Sarlotte-nak hívják - feleli Agnese elhelyezkedés közben.

- Szerbusz Sarlotte, nem baj, ha egy kicsit beszélek anyukáddal? - fordul Nicolas a kislányhoz.

- Egyáltalán nem, addig én megeszem a reggelimet - válaszolja teli szájjal vigyorogva.

Nicolas átkarolja Agnes könyökét és felhúzza a székről. Ő kérdőn néz fel rá, de csendben követi az emeleti lépcső felé. Óvatosan felmennek a széles korláttal szegélyezett kőlépcsőn az emeletre a cukrászdába. Innen balra fordulnak, még mindig egymásba karolva.

- Szeretném megtudni, hogy elvállalod-e a borbár berendezését és kialakítását? - Esik neki rögtön Nicolas, ahogy a lezárt ajtóhoz érnek.

- Nézd, most rengeteg a dolgom, de ha még egy hónap múlva is szeretnéd, elvállalom - feleli szomorúan Agnese.

Bánatosan néz a férfira, mert tudja, hogy mennyit jelentene neki, ha ő végezné el a munkát. Válla fölött visszanéz a cukrászda berendezésére, amit a mai napig a legjobb munkájának tart. Két éve ismeri közelebbről Nicolast. Sosem tudta, hogy ennek örüljön, vagy ne. Ismeretségüknek köszönheti, hogy felkapott lakberendező lett a környéken és még Marseilles-ből is felkérték egy-egy munkára. Másrészről viszont, a férje iszonyú féltékeny lett, amikor megtudta kinek fog dolgozni. Agnese most az egyszer nem hagyta magát és kiállt magáért és azt tette, amit a szíve diktált. Sajnos a lánya szenvedte meg az elhatározását, de még sem bánta meg. A maga ura és csakis olyan megbízást vállal el, ami számára is megfelelő. Ez a mostani projektet nem biztos, hogy neki kellene elvégeznie. Túl közel érezné magát a férfihoz, akit nagyon megkedvelt a cukrászda kivitelezésekor. Az anyja is bátorította, amikor elvált a férjétől, hogy környékezze meg a város sármos agglegényét.

- Ha kell, akkor várok egy hónapig, pedig nagy kiesés lenne számunkra. Mindenképp szeretném, ha a te terveid és kezed által készülne el ez a hely, annyira bízom az ösztöneidben! - szakítja ki elkalandozott gondolatmenetéből Nicolas.

- Tudod mit! Jövő héten befejezek egy nyaralót, utána beszélhetünk róla. Tudod, hogy én is szívesen dolgoztam veled. Nagyon jól kijöttünk egymással - Agnese meglepődik saját nyílt szavain, és hogy miért kellett ezt elmondania a férfinak egyáltalán.

- Összeírtam pár gondolatot, amit szeretnék viszont látni, majd odafönn - mutat a padlásra Nicolas nem is reagálva az utolsó megjegyzésre.

- Tudom, te mindig előregondolkozol! Miért nem vagyok ezen meglepődve? - veszi át az összehajtott papírlapot nevetve Agnese.

Két nap telt el azóta, hogy beszéltek a padlás feljáratnál az átalakításról. Nicolas azóta éjjel-nappal a helyiség beosztásán és egyéb apróságokkal foglalkozik. A munkások zavarják a cukrászdában pihenőket, a napi kenyerükért betérő vásárlókat. Minden egyes problémával őt keresik az alkalmazottak.

- Így nem lehet dolgozni! - panaszkodik Alfredo amikor kialszik a világítás a műhelyben.

- Nyugi, Alfredo mindjárt visszajön az áram - mondja Elza, amikor ismét világosság lesz.

- Ja, nyugi haver - veregeti hátba Nicolas, ahogy elhalad mellette. - Megmondtam nekik, hogy kíméletesen, de ezeknek beszélhet az ember - mérgelődik Nicolas, mert egyre több panasz érkezik a vendégektől.

- Mi lenne, ha zárás után dolgoznának és porolnának - szól közbe Jean-Luc aki éppen szíveskedik benn tartózkodni a műhelyben.

- Lehet, hogy most megfogadom a tanácsod fiam és beszélek velük. Jó hogy itt járnak a gondolataid - próbál közeledni fiához Nicolas.

Jean-Luc azonban nem véletlenül van benn, egyre jobban összemelegedett a pincérnővel, akivel estére randit beszéltek meg. Minél jobban belehabarodik Alessia-ba annál nehezebb elszakadnia a pékségtől. Itt a konyhában többször futnak össze, még ha véletlenül is, mint egyébként, ha csak az utcán találkoznának. Minden munkafolyamatban részt vesz apja kérésére.

- Az eladótérbe mikor mehetek ki? - kérdi fiú az apjától.

- Amint a konyhában a kenyérsütés minden fázisán átestél és megtanultad Elsatól a legnépszerűbb sütemények készítését - válaszolja türelmesen az apja.

- Akkor egész nyáron itt sülhetek a melegben - sóhajtozik Jean-Luc.

- Itt is van klíma, nem kell mindjárt az egereket itatnod! Az a lány meg úgyis megvár, akárhol dolgozol is - bíztatja az apja.

- Csak egy szó fordulat volt, de te ezt sem érted! - förmed rá.

- Akkor magyarázd el nekem, nem lehet annyira bonyolult, hogy ne értsem meg! - kéri a fiát szinte könyörögve, attól félve, hogy teljesen elszakadnak egymástól és már sosem találnak vissza oda, ami egykor közöttük volt.

- Majd rájössz - kiált vissza a válla felett és elhagyja a konyhát.

Leszállt az este. Mindenütt csend honol. A tavasznak mindjárt vége, érezni a langyos esti fűszeres szellőből, amit magával libbent be a nyitott erkélyajtón át. Nicolas egy pohár itallal a kezében áll az ajtóban és a város fényein túlra tekint, mintha keresne valamit, mintha nem találna valamit. Jean-Luc nyit be hozzá, az ő kezében is egy pohár ital. Megáll az apja mellett és együtt kémlelik a távolt.

- Miért van az, hogy itt tudunk együtt lenni, máshol nem? - néz Jean-Lucra Nicolas kérdőn.

- Mert mindketten ugyan arra gondolunk, de csak a napnak ebben a szakában - hangzik a halk válasz.

- Van magyarázatod a délelőtti viselkedésedre? - érdeklődik Nicolas.

- Több is, de te soha egyet sem hallgatsz meg!

- Ne mondd ezt, kérlek! Csecsemőkorodtól csak rám számíthatsz, bennem bízhatsz - próbálja támogatásáról biztosítani Jean-Lucot.

- Azért nem volt könnyű egyikünknek sem, bevallhatod!

- Még szerencse, hogy itt volt a nagyanyád. És Ő nem erre tanított téged, ha jól emlékszem.

- Biztos, hogy emlékszel? Téged nagyon lefoglalt a pékség és az anyám halála.

- Nem kéne Őt most felhoznod.

- Miért nem? Hisz minden azután változott meg, hogy Ő meghalt. Tudom, hogy nem tehetsz róla, és nem is hibáztatlak, de szeretném megérteni, miért nem találtál magadnak mást, hogy egy kicsit könnyebb legyen ne csak neked, nekem is.

- Azért, mert szerettem az anyádat, még mindig szeretem. Senki sincs, aki hozzá fogható lett volna. Bevallom nem is nagyon kerestem senkit. Az itteni nők és még a turisták is, ha megtudták, hogy egyedül nevellek, sorban jöttek és felajánlották, hogy segítenek nekem átvészelni azt az időszakot, de én úgy éreztem, hogy megcsalom az anyádat. Ezért inkább távolságot tartottam tőlük.

- És most?

- Most meg már felnőttél, nincs szükséged, hogy még egy ember bele szóljon az életedbe. Jól mondom, igaz? - tekintetét a fiára emeli.

- Lehet, hogy nekem már nem kell anya, de neked azért még lehetne egy társad - érzékenyül el apjára nézve Jean-Luc. - Nézz meg engem!

- Nálad az még nem társ, aki egy hétig a barátnőd.

- Alessiaval már egy hónapja együtt vagyunk! Benne van valami.

- Ezt örömmel hallom. Tényleg - koccintásra emeli poharát.

Ritka pillanatok egyike, amikor így eltudnak, beszélgetni egymással. Mintha, talán… Nicolas bízik benne, hogy fia nem neheztel rá már annyira, amiért nem engedte el Párizsba. Az az igazság, hogy féltette. Féltette attól, amivel ott találkozhat, féltette a saját múltjától. Ez az, amit nem igazán akart megérteni eddig Jean-Luc. Most sem beszélt Párizsról, lehet, hogy még mindig neheztel érte, de legalább már szóba állnak egymással.

Szikrázó napsütés fogadta már kora reggel, amikor a helyi piacra indult. Az évek alatt megtanult egy-két dolgot főzni, így nem kellet a pékségből élniük minden nap. Szerette ezeket a reggeleket, amikor kedvére válogathat a frissebbnél frissebb zöldségek és gyümölcsök között. Néha még Elsat is elküldi, egy-egy csokor virágért a cukrászdának. Nagy nap lesz ma. Agnese ma kezdi meg a munkát. Tegnap este át is hozta a szín- és anyagmintákat. Megbeszélték nem kezdenek korán, vasárnap révén, inkább a piacon találkoznak. Nicolas egy zacskó cseresznyével és egy csokor margarétával várja már Angese-t.

Kénytelen magával vonszolni a lányát a kislánynak korai órán a piacra, hiszen nincs kire hagynia, dolgozni meg muszáj. Remélem Nicolasnak nem lesz ellene kifogása, gondolja magában, mikor majdnem egymásba ütköznek.

- Ah, szia! Már azt hittem elkéstünk - néz bocsánatkérően Agnese Nicolasra.

- Nem, most érkeztem én is. Szia! - karolja át és vezeti a tömegben őket a kocsijához.

- Kocsival?

- Gondoltam először csak beszéljük meg, milyen legyen, aztán ráérünk megtapogatni az anyagmintáidat.

- És hova megyünk?

- Majd meglátjátok!

- Anya! - kezdi a nyafogást Sarlotte.

- Mindjárt reggelizünk, és máris felfrissülsz ifjú hölgy - simogatja meg a copfba kötött fekete haját Nicolas.

Kényelmesen elhelyezkednek, miután bekötötték magukat. Nicolas kikanyarodik a városból a vidéki élet felé. Mindig is szeretett elvonulni a város zajától, ha fontos dolgokra kellett összpontosítania. Ezen a csodás vasárnap reggelen is úgy gondolta, hogy elhagyják a várost és valahol az egyik mező mellett megállnak. Itt Porevence-ban sok helyen vannak kihelyezve apró pihenők a turistáknak akár autóval, akár gyalogosan, biciklivel szelik át ezt a csodálatos helyet.

Agnesse az ablakon át nézi a tavaszi tájat. Serkenő növényzet, virágos mező, még zölden elterülő levendula mező. Sarlotte halkan dudorászik megnyugodva, hogy anyjával töltheti a napot.

- A természetben jobban tudok gondolkodni és döntéseket hozni - kezdi a beszélgetést Nicolas.

- Igen, emlékszem - jön a válasz.

- Szerintem itt meg is állok - mondja, miközben lekanyarodik a főútról egy poros mellékútra a szőlősorok közé.

A szőlősorok még átengedik a fényt, épp, hogy csak életre keltek a tavaszi napsugártól. A szőlősorok között megbúvó padok mellet parkolja le az autót Nicolas.

- Itt reggelizhetünk - lelkesedik Sarlotte.

- Terítsd le az asztalt - kéri az anyja.

- De mivel mama?

- Itt van a kosárban minden, terítő, poharak és croisson.

  Csendben falatoznak, közben Agnesse kinyitja vázlatfüzetét és megmutatja Nicolasnak az éjjel felskiccelt vázlatait. Halkan beszélgetnek, hogy Sarlotte-t hagyják, had élvezze a természetet. Ritkán adódik lehetőségük, hogy kijussanak a városból.

- Anya elmehetek sétálni? - kérdezi Sarlotte.

- Menj, csak óvatos legyél - figyelmezteti az anyja.

- Ne féltsd ennyire! Látod milyen felszabadult. Többet kell majd kijönnünk a természetbe - szól közbe Nicolas.

- Te csak ne szólj ebbe bele! - szidja le Agnesse.

- Bocsáss meg, csak egy ártatlan megjegyzés volt - húzza be kisfiúsan a nyakát Nicolas.

- Nézzük inkább a vázlatokat! Hova szeretnéd a bárpultot? Milyen anyagokat használhatok fel?

- Legyen minden természetes, de férfias is. Érted… Ha egy férfi meghívja álmai nőjét egy italra akkor az legyen lenyűgözve.

- Azt hiszem még nem teljesen értem, de majd...

- Aúú, anya!

Hangos kiáltás hallatszik a hátuk mögül a szőlősorok közül. Mindketten egyszerre ugranak fel a padról és indulnak Sarlotte keresésére.

- Merre vagy Sarlotte? - kérdezi Agnese a szőlőtőkék között hajlongva.

- Itt vagyok mama, erre! - Kiállt újra Sarlotte.

- Megvan, erre gyere Agnese! - szólítja Nicolas, aki megtalálta a kislányt és a karjába veszi.

Abban a pillanatban ér oda. Óvón átöleli kislánya nyakát és puszilgatja az arcát, simogatja a kibomlott haját. Nicolas a kocsiba teszi Sarlotte-t és kikérdezi, hogyan esett el és hol fáj a lába. Gyors pakolás után már indulnak is vissza a városba, hogy minél előbb a sürgősségire érjenek.

Jóval elmúlt már dél mire Sarlotte-t kitolják a kocsihoz és óvatosan átteszik vigyázva a gipszes bokájára. Szerencsére nem súlyos, csak egy aprócska repedés, pár hét gipsz és már meg is gyógyult.

- Nem tudom, hogy fogok így dolgozni neked, ha Sarlotte-val kell otthon lennem.

- Megoldjunk, ne izgulj!

- Csak ha nagyon fontos, akkor megyek be, de vinnem kell őt is, nem tudnám otthon hagyni egy percre sem.

- Megértem! Szólj, amikor bejössz és elmegyek értetek - feleli vidáman Nicolas, próbálja jobb kedvre deríteni a lányokat.

Felhangosítja a rádiót, hogy bohókásan előadja az éppen szóló dalt. Gyorsan megérkeznek Agnesse útmutatása alapján a lakásukhoz. 

Sarlotte apja idegesen mászkál le-fel a járdán. Paul felnéz a beálló autóba és csak ekkor ismeri fel volt nejét. Megereszt egy félelmet keltő mosolyt.

- Már megint ezzel a férfival… - elakad a szava. - Hol voltatok? Fél órája várok rátok! – förmed rá azonnal Agnesse-re.

- Mit akarsz itt vasárnap délután? Ez az én hétvégém! – válaszából kihallatszik a félelem.

- Az én kislányomhoz jöttem – mosolyog hátra Sarlotte-ra.

Kinyitja az ajtót és csak most tűnik fel neki, hogy valami nem stimmel. A gipszes lábtól elborul az agya és ismét a feleségének ront. Még szerencse, hogy addigra Nicolas már kiszállt és Agnese mellett áll.

- Mit műveltél a kislányommal, te őrült! – fenyegetően indul felé, de Nicolas elállja az útját

- Egy véletlen baleset történt - mentegetőzik Agnesse, akin látszik, hogy nem szívesen maradna kettesben a lánya apjával.

 - Gyere drágám, felviszlek. Mondd, nagyon fáj? – tér szelídebb hangra Paul, miközben a lányához beszél.

- Nem papa egyáltalán nem fáj – feleli.

- Szerintem döntse el Sarlotte - javasolja Nicolas.

- Ő az én lányom, magának semmi köze hozzá, úgyhogy el is húzhat! - emeli fel a hangját és fenyegetően néz Nicolasra.

- Hagyjátok abba, ezt nem Sarlotte előtt kellene! Nem tudom mit művelsz itt vasárnap délután - most már ő is kiabál az ijedtségtől.

- Nem merlek itt hagyni ezzel az őrülttel - súgja Agnese felé Nicolas amint észreveszi a félelmet az asszony szemében.

- Nem… nem lesz semmi gond! Tényleg! - néz segélykérően Agnese. - A legfontosabb most Sarlotte.

- Addig maradok, amíg nem látom, hogy elment a volt férjed, felmegyek én is veletek.

- Menj, nyisd az ajtót nekünk - utasítja Agnese-t a kislánnyal a kezében Paul. Dühödten néz Nicolasra amikor az elindul a bejárat felé.

- Majd én tartom - ajánlkozik Nicolas.

Ajtók nyílnak, ajtók csapódnak és máris az emeleten vannak. Sarlotte kényelmesen fekszik az ágyában és mesét néz.

- Amíg ti enyelegtetek a kislányomnak eltört a lába! – ront ismét Agnese-nek Paul.

- Mondtam már hogy baleset volt – védekezik.

- Nem hiszek neked! Ezzel a fickóval látlak és megint szerencsétlenség éri a családunkat! Mint két évvel ezelőtt is – ordítja az asszony arcába.

- Csak te gondoltad, hogy nekünk viszonyunk van, pont úgy, mint most! – Sziszegi a fogai között Agnese, nem szeretné megijeszteni Sarlotte-t.

- Jobb, ha most elmész és hagyod őket pihenni – szól közbe Nicolas.

- Te engem ne utasítgass – feleli felháborodottan Nicolas mellkasát bökdösve.

Farkasszemet néznek egymással, öklük a testük mellett megfeszülve várakozik a megfelelő pillanatra.

- Menjetek el mind a ketten – áll közéjük bátran Agnese.

- Megyünk!

- Megyünk! – felelik egyszerre, de egyikük sem mozdul.

Agnese kitárja a bejárati ajtót és várakozóan néz rájuk. Paul megmozdul és Agnese elé lép.

- Azt ugye tudod, hogy így nem vihetem el Sarlotte-t amíg teljesen meg nem gyógyul.

- De hát a jövő héten két napot is tervezett hozzád – fakad ki Agnese.

A választ meg sem várva Paul már ott sem volt. Nicolas óvatosan megérinti a karját, maga felé fordítja.

- Jól vagy?

- Nem éppen, eléggé felzaklatott Paul – mondja könnyeivel küszködve.

- Nem lesz semmi gond!

- De a...

- A munkát majd megoldjuk, most nem gondolj erre – öleli át Agnese-t gyengéden.

Olyan könnyen simul hozzá mintha mindig is ezt tette volna, amikor bánatos. Nicolas simogatja a hátát, a karját, majd a haját.

- Most megyek! Pihenj te is – és arcon csókolja Agnese-t, amitől mindketten megriadnak.

Az utcán Paul várakozik a kocsijának támaszkodva és fölényesen nevet, amikor meglátja Nicolast közeledni.

- Tartsd távol magad a feleségemtől! – sziszegi.

- Már nem a feleséged! – nem hagyja szó nélkül Nicolas, miközben beül az autójába.

Egy órával később a pékségben csendesen Alfredoval beszélget. Jean-Luc a kemence mellől figyeli őket, hogy vajon miről folyhat a szó. Amint felé pillantanak, elkapja a tekintetét róluk.

- Jean-Luc holnap reggel neked kéne nyitni a boltot – fordul felé az apja.

- Te hol leszel?

-  Elutazom.

- Micsoda? A felújítás alatt?

- Holnap estére már itt leszek, most indulok. Szóval nyitsz hajnalban?

- Igen!

- Akkor mára végeztél, de időben itt legyél reggel – figyelmezteti az apja.

- Rendben.

Jean-Luc menetközben leveszi a kötényét, ahogy a hátsó lépcsőn kettesével szedi a fokokat Alessie-hez.

- Fiatalok – mondja Alfredo.

Nicolas kilép a hátsó ajtón követve Alfredot aki rágyújt egy cigarettára.

- Kérsz? – nyújtja felé a dobozt.

- Azt hiszem igen – feleli.

- Mesélj mi történt, hogy csak így elutazol! – kíváncsiskodik Alfredo.

- Csak a birtokra megyek, kiszellőztetem a fejem.

- Kit szeretnél elfelejteni?

- Honnan veszed? – néz rá rémültem Nicolas.

- Csak ha nőről van szó vagy üzletről, akkor mész oda.

- Nem tudom hányadán állok Agnese-el. Valami mintha megmozdult volna bennem – vallja be félelmeit Nicolas.

- Az nem baj.

- Megcsókoltam az arcát, mielőtt eljöttem tőle.

- Megcsókoltad?

- Csak egy ártatlan puszi volt.

- Az más!

Egy váltás ruhát és bakancsot pakol a pékségből hozott kenyér és sütemény mellé, és már indul is. Ugyan arra hajt amerre reggel, csak most nem kanyarodik le a földútra,  hanem pár kiló méter után fordul le ami egyenesen az apró házhoz vezeti a szőlősorok között. Ősi birtok volt ez csak úgy, mint a pékség. Az ősei szolgálók voltak itt. Az egyik fiatal lányba szerelmes lett a gazda fia és elvette feleségül. Így Nicolas családjára szállt a birtok az idők során. Most bérlőknek van kiadva a szőlő, ezért cserébe minden évben a termésből kap pár  rekesz bort.

Szép provance-i hétvégi ház, kék palettákkal fehérre meszelve. Nicolas a ház mellett parkol le. Benyit az ajtón, ledobja a táskáját és kibújik a cipőjéből. Kibont egy palackbort, öblös pohárba tölti és elnyújtózik a kandalló előtti kanapén miután begyújtotta a tüzet. Egy darabig hallgatja a tűz pattogását. Előkotor az asztal alól pár papírlapot és írószerszámot. Pár mozdulattal felskicceli az elképzelését a lapra, majd egy másikra a következőt és így tovább. Elgondolkodik, mi mindent kell még beszereznie, ezeket egy másik lapra jegyzeteli fel. A rajzokat egymás mellé helyezi a törtfehérre festett asztalon. Az üres lapra mindegyikből kiválasztja azt, amelyik a legjobban tetszik és így elkészül a borbár majdnem végleges kinézete.

Kint már besötétedett, feláll, kinyújtóztatja végtagjait és kiáll az ajtóba. Magába szívja a tavaszi este üde levegőjét. Körbekémleli a sötétséget, az apró csillagokat vizsgálja az égen. Ideje elgondolkodni a másik dolgon, amiért ide jött. Agnese-vel nagyon jó érezte magát már két évvel ezelőtt is, de most óvni, védeni szeretné, csak nem tudja, hogyan reagálna rá. Igazán megkedvelte, azóta is többször beszélgettek reggelenként, amikor betértek hozzá egy-egy szendvicsre. A kislánya is nagyon aranyos és okos.

Visszamegy a házba és félálomban tölti az éjszakát. Virradatkor már talpon van. Kávét főz és péksüteményt falatozik a ház előtti padon. Az utolsó morzsákat söpri le magáról, amikor egy halk hangot hall maga mellől.

- Engedd közel magadhoz.

Nicolas nagyot ugrik, bár nem egy félős alkat. Körbetekint, de senkit nem lát se közel, se távol. A hang ismét szól.

- Engedd közel magadhoz.

Nelli hangját véli felfedezni a suttogásban. Az nem lehet, vagy mégis?

- Te vagy az? – kérdi a semmibe.

- Engedd közel magadhoz.

A hang elillant, nem maradt más csak a reggeli csend és a gondolat Nicolas fejében, hogy kire is értette az ő szeretett felesége. Jean-Lucra, mert látja, hogy eltávolodtak egymástól, vagy Agnese-re, hogy találjon társat magának.

Bakancsot húzott és körbe járta a birtokot. Jobbra indult az út mellett végig a szomszédos szőlőt követve, aztán megállt lent ahol tegnap Agnesse-vel és Sarlotte-val töltöttek el pár órát. Majd visszakanyarodott fel a házhoz. Nem volt több mint tizenötperc az egész, mégis felfrissülve, gondoktól mentesen ért célba. Már csak a céljai és tervei lebegtek a szeme előtt, amihez minél előbb neki is szeretett volna látni.

Már koradélután visszaért a városba. Pár telefonhívás, aztán Agnesse-t hívta.

- Hogy van a kislányod? – kérdezte üdvözlése után.

- Jól van, élvezi, hogy kiszolgálom – nevetett Agnese, akin egyáltalán nem hallatszott a tegnapi félelem.

- Holnap felnézek hozzátok és viszek neki süteményt. Mi a kedvence? – érdeklődik Nicolas.

- Az almatortátok, azt imádja.

- Akkor holnap megyek és viszek egy almatortát is.

- Igazán nem szükséges – kezdi Agnese.

- De igen, mert egy kicsit bűntudatom van a baleset miatt.

- Ugyan, ha nem ott, akkor máshol történik meg.

- Szerencsére nem lett komoly baj.

- Szerencsére.

            Hatalmas almatortával és egy csokor virággal csenget fel Agnesse-hez. Felnyomul a lépcsőn, halkan kopog.

- Gyere be, nyitva van - kiált ki valahonnan Agnese.

- Mi van akkor, ha nem én jövök? - kérdi kétségbeesve Nicolas, hogy milyen felelőtlen Agnese.

- Tudtam, hogy te van, hiszen felcsengettél - nyugtatja meg az asszony.

- De akkor is, valaki lesben állhatott volna az ajtód előtt, és amikor kinyitod, rád támad.

- Ez egy őrült ötlet - hessegeti el mosolyogva.

- Szia - nyújtja át a virágcsokrot, amit hajnalban szerzett be a piacon.

- Szia, köszönöm a virágot - szippantja be az édeskés illatot.

- Ez itt pedig Sarlotte-é - mutat a tortára.

- A konyhában felszeletelem és bevisszük neki - javasolja Agnese.

Előre indulva mutatja az utat a konyhába. Könnyed, fiatalos vidám színekkel összerakott konyha fogadja Nicolast. Nagyon otthonos és barátságos nem úgy mint az övé, ami szinte üres, ehhez képest. Óvatosan átcsúsztatja a tálcára a tortát és várakozva nézi Agnese-t, ahogy egy nagy késsel felszeleteli. Három tányérra helyez egy-egy szeletet a villák mellé.

- Segítesz bevinni? - kérdi.

- Természetesen, vigyek még valamit?

- Nem, csak gyere - és máris kifordul a konyhából a nappaliba, onnan egy folyosó nyílik, ahonnan Sarlotte szobája is van.

- Nézd, ki van itt! - mosolyog a kislányra. - És mit hozott neked?

- Szia - köszön Nicolasnak mosolyogva Sarlotte - Almatorta? Az a kedvencem! - ugrál örömében az ágyban.

- Szia, anyukád mondta, hogy ez a kedvenced, remélem, ettől előbb meggyógyulsz - adja át a tányért a kislánynak.

- Köszönöm, nagyon kedves vagy - dicséri meg a férfit a kislány. - Ti is esztek velem?

- Hát persze - mutatják a tányérokat a felnőttek.

            Egy kis idő után magára hagyják Sarlotte-t, hogy megnézhesse a kedvenc meséjét a tévében. A nappali kényelmes kanapéján kávézva beszélgetnek. Nicolas előveszi a rajzait és megmutatja az elképzeléseit.

- Te egy angol szivar szalont szeretnél? - kérdi nevetve Agnese.

- Nem, miért ez arra utal? - mutat a rajzokra.

- Ez a sok faburkolat és a sötét színek igen, nagyon angolos.

- Akkor te mivel tudsz előállni? - kérdezi kíváncsian.

- Egy egyszerű, letisztult vidéki nappalira gondoltam. Olyan világosra koptatott hajópadló, halvány fal, egy-két borászati kiegészítő, ilyesmik.

Nicolas elbűvölve figyeli, ahogy kifejti az egyes bútor, kiegészítő iránti vonzalmát, egy-egy történetet mesél el. Nagyon élvezetes hallgatni és szinte úgy érzi, ott ül ő is abban a helyiségben. Nem egyedül, hanem azzal a nővel akiről már azt hitte sosem talál meg, igen Agnese-val. Boldogan, önfeledten nevetve. 

- Holnap be kell mennem ellenőrizni, hogy állnak a munkálatok, csak akkor tudok rendelni bár mit is, ha lemérjük miből mennyi kell - hozza vissza álmodozásából Agnese Nicolast.

- Akkor elviszlek benneteket. Sarlotte jól el lesz a cukrászdában addig. 

Innen folytatom nektek hamarosan a történet befejező részét!!